"A piros kabátos lány" - 1956. október 23.
2017. november 17. 17:26
A legendás "piros kabátos lány", az akkor 18 éves Koszmovszky Edina nem egyszerűen ott volt a Rádiónál a tömegben 1956. október 23.-án, hanem - életét kockáztatva - ő olvasta be, kétszer is, a diákság 14 pontos követelését.

1956. október 23-a keddi napra esett.

Tizennyolc évesen ott áll az Astoriánál, és még nem tudja, hogy néhány órán belül történelmi szerepe lesz a Rádió ostrománál.

– Este hat óra felé érkeztem az Astoriához, mert – különös módon – három héttel azelőtt beiratkoztam az Alliance Française–be, és éppen francia órára mentem. Mikor leszálltam a villamosról, nagy tömeg fogadott. Már napközben hallottuk a rádióban, hogy szolidaritási tüntetés van a lengyelek mellett a Bem téren, s ezért nem lepődtem meg.

Fiatal műszaki egyetemisták a kezünkbe nyomták azt a 14 pontot, amit előző este fogalmaztak meg. A tömeggel együtt elindultam a Rádió felé, s a sorsnak különös, máig válasz nélküli kérdőjele, hogy miért kerültem az első vonalba a Rádió előtt, a százezrek közül.

A tömeg követelni kezdte, hogy olvassák be a 14 pontot. Ekkor egy vágókocsit hoztak oda, hogy azon olvassuk be a pontokat. Megkérdezték, kinél van a 14 pont, és én jelentkeztem. Piros kabát volt rajtam, felnyomtak a vágókocsi tetejére, kaptam egy mikrofont, és beolvastam a pontokat.

A szemben lévő házakban a rádiókat kirakták az ablakokba, hogy halljuk, adásba megy-e ez. Nem ment, zene szólt, de azt mondták, hogy ezt most fölvették, és később majd leadják. A tömeg követelni kezdte, hogy engedjenek be egy delegációt az épületbe, és hogy adják át a Rádiót.

Kiválasztottak tíz fiatalt, kilenc fiút és engem. A nevünket a portán felírták, és felvezettek az első emeleti tárgyalóterembe. A fiúk közül egynek jegyeztem meg a nevét: Weinwurm Árpádnak hívják. Ő egy Bajcsy-Zsilinszky úton lévő antikváriumból jött, ahol szólt a rádió, és hallotta az aktuális eseményeket. Tizenhét éves volt, még gimnazista, és ő is a tömeg élére került, az első sorokban jött az Astoriától a rádió felé, akárcsak én. Sokszor gondolok a fiúkra, s főleg Árpádra: mi lett a sorsa?

Neki is menekülnie kellett, mint nekem? Vagy itthon maradt? S vajon találkozunk-e még valaha az életben, hogy együtt elevenítsük fel azt a délutánt, azt az estét, azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta a sorsomat, de ami ennél sokkal lényegesebb: a hazám sorsát? Azután egy idő után bejött Benke Valéria a testőreivel, és elkezdtük volna a tárgyalást, de ő mereven elzárkózott a 14 pont beolvasásától, és gyakran hátrament, valószínűleg a Belügyminisztériumból kapta az utasításokat.

– Ezek után a rádiósok kivitték az erkélyre…

– Igen, mert sok idő telt el, és lentről kiabálták: „Az erkélyre! A 14 pontot!” A tömeg félt, hogy minket talán már le is tartóztattak. Ekkor ketten kimentünk az erkélyre, és újra beolvastam a 14 pontot:

1. A Magyar Dolgozók Pártja Kongresszusának azonnali összehívása, alulról választott vezetőség, az új Központi Vezetőség megalakítása.

2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével.

3. Gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar–szovjet és magyar–jugoszláv barátság megalakítása.

4. Az összes szovjet csapatok kivonását Magyarországról a magyar békeszerződés értelmében.

5. Általános, egyenlő, titkos választásokat több párt részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választásával.

6. A magyar gazdasági élet átszervezését szakemberek bevonásával, és ennek keretében a magyar uránérc magyar felhasználásával. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet.

7. A teljes ipari munkásság azonnali normarendezését a létminimum megállapítása alapján és a munkásautonómia bevezetését az üzemekben.

8. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálását és az egyénileg dolgozó parasztság támogatását.

9. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálását, az ártatlanul elítélt politikai foglyok részére a teljes amnesztiát, illetve a hátrányba kerültek rehabilitálását.

10. Legyen nyilvános tárgyalás Farkas Mihály ügyében, és Rákosi szerepének kivizsgálását, valamint az Oroszországban igazságtalanul elítélt és ott tartott magyarok hazahozatalát.

11. A néptől idegen címer helyett a régi Kossuth–címer visszaállítását,  március 15.–ét és október 6.–át nyilvánítsák nemzeti ünneppé és munkaszünetté. Új egyenruhát honvédségünknek.

12. Teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítását, rádiót is, és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ–szervezetnek. A régi káderanyag nyilvánosságra hozatalát és eltörlését.

13. A zsarnokság és az önkény jelképét, a Sztálin–szobrot azonnal távolítsák el.

14. Egymásért teljes szolidaritást vállalunk.

Amikor befejeztem a pontok felolvasását, és végignéztem a tömegen – döbbenetes és felemelő érzés volt –, észrevettem a nővéremet és a sógoromat, amint integettek. Közben hallottuk az ablakokba kitett rádiókból, hogy Gerő Ernő beszél. És ekkor kezdődött el a Rádió ostroma. Mert az emberek rájöttek, hogy másodszor is becsapták őket.

–Mielőtt titkos kijáraton kivezették a Rádióból, történt valami: megjelent egy mentőautó.

–Minket fölvittek a harmadik emeletre, ahol az ávósok foglyai lettünk. Az ablakból láttuk, hogy a vágókocsival a tömeg betörte a Rádió kapuját. A másik oldalon pedig azt láttuk, hogy szélsebesen hagyják el az épületet a rádió alkalmazottai és az ávósok: teljesen kiürült az udvar. A szűk kapunál pedig láttuk a tolongást, eltaposást, a sebesülteket. Hirtelen megjelent egy mentőautó a Bródy Sándor utcában. A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjen neki. Döbbenetünkre fehér köpenyes ávósok ugrottak ki belőle, géppisztolyokkal. És ekkor pontosan emlékszem egy lövésre. De hogy ki lőtt, és hogy a levegőbe lőttek-e, azt nem tudom.

– Merre vezették ki a Rádióból?

– Nem tudom, mert bekötött szemmel, libasorban vezettek ki minket, állítólag egy titkos alagútjáraton. Mindenesetre a Szentkirályi utcában találtuk magunkat. Ekkor fél tíz volt. Olyan érzelmi megrázkódtatást jelentettek a történtek, hogy képtelen lettem volna hazamenni. Láttuk az első teherautókat, amint a fegyvereket hozták, láttuk a villamossínek fölfeszítését, az utcai harcokat.

– Nem félt?

– Egy pillanatig sem. Az életnek más az értéke, ha szabadságharc van. Meghallottuk, hogy Budán, a véradó központnál véradókat keresnek. Azonnal odamentem, mert tudtam, hogy nullás a vércsoportom, így én mindenkinek adhatok. Onnan átmentem az Ortopédiai Klinikára, ahová addigra már sok sebesült érkezett. Mindig is orvos szerettem volna lenni, és úgy éreztem, ott tudom hasznossá tenni magam.

– Itt szinte azonnal egy újabb drámai esemény érte. Mert egy tizennyolc éves lány számára, gondolom, drámai esemény, ha a karjai között hal meg egy nagyjából vele egykorú szovjet katona.

– A mentők ugyanúgy hozták az orosz illetve a magyar sebesülteket. És egy fiatal szovjet katona a karjaimban lehelte ki a lelkét. Azóta sok beteget kísértem, és tényleg van egy pillanat, amikor az animus, a lélek kiszáll. Egy pillanatig nem volt bennem az, hogy ő talán megsebesített magyarokat, hanem csak az, hogy korombeli, hazájától távol kell meghalnia, és édesanyja siratni fogja.

– Mikor bejöttek az oroszok, keresték, híre ment a piros kabátos lánynak. Édesapja azt mondta, el kell hagynia a hazáját. Miért Párizsba ment?

– Az emberi jogok proklamációja miatt úgy gondoltam, hogy Franciaország a szabadság hazája.

– A francia sajtóban „La jeune fille au manteau de lie de vin” – "A piros kabátos lány" címmel jelentek meg Önről írások. Miért lie de vin, miért nem rouge, piros?

– A lie de vin a vörösbor alja, a borseprű, az a sötétvörös, ami a legjobban hasonlít az alvadt vérhez. 1958. június 16.–a, Nagy Imre és mártírtársai kivégzése után a magyarok néma felvonulást rendeztek a Champs–Élysées–n. Ott  megint a felvonulás élére kerültem, és Tar Pállal ketten gyújtottuk meg este, a Diadalív alatt, az ismeretlen katona sírjánál a lángot.

– Közben beiratkozott a Sorbonne–ra.

– Minket tárt karokkal fogadtak, és nemcsak Franciaországban, hanem mindenütt. A Nyugat így akarta a lelkiismeret–furdalását elnyomni.  Három hónapig intenzíven tanultunk franciául, és egy gyors kiképzés után különbözeti vizsgát tettünk. Akik ezen átmentek, ösztöndíjat kaptak. Azáltal, hogy tizennyolc évesen ennyire hirtelen kellett elhagynom a hazámat, anyanyelvemet, szüleimet, röviden szólva: mindent, a legnagyobb vágyam már nem az volt, hogy orvostanhallgató legyek, hanem hogy gyorsan elvégezzek valamit, hogy azután minél hamarabb újra családom legyen, hogy gyökeret verhessek. Azonnal harmadéves lehettem egy műszaki főiskolán, ahol elektronikus műszaki tervezőként végeztem. Már 1957–ben megismerkedtem egy marseille–i fiúval, aki azután a férjem lett.

– Mennyiben pótolta ez az elvesztett hazát, családot?

– Pótolni nem pótolta. Tizennégy évig nem jöhettem haza, egészen 1970–ig. Kimondhatatlan volt a honvágyam és az anyavágyam, mert amikor egy lány férjhez megy és gyereket szül, akkor elmondhatatlanul nagy szüksége van az édesanyjára. Négy fiam van: Marc, Philippe, Lorand és Eric. A fiaimmal háztartásbeli asszony voltam, amit soha nem bántam meg, mert nagyszerű dolog, ha az ember saját maga nevelheti a gyermekeit. Napközben nem volt időm, de este, amikor lefeküdtek, elkezdtem járni Nizzában egy esti tanfolyamra, ahol teológiát, erkölcstant és Bibliát tanultam. Miután a fiúk felnőttek, nem mentem vissza műszaki tervezőnek, egészen más irányt vett az életem. Laikus katolikus lelkészként kezdtem el dolgozni egy nizzai elmegyógyintézetben.

– Az elmebetegeknek milyen módon tud segíteni egy hívő lelkigondozó?

– A legfontosabb: szeretni őket, meghallgatni őket, simogatni őket. Ez nagyon sokat segít.

–Nem deprimáló ez a munka?

– Amikor felajánlották nekem, három hónapig gondolkoztam. Azt akartam, hogy amikor azt mondom: igen, akkor az tényleg igen legyen, hogy ne próbaidőre legyek ott, hanem évekre.

Ahogy a Bibliában található: „A ti igenetek legyen igen, és a ti nemetek legyen nem.”

Mondanom sem kell, hogy évről–évre, minden október 23.-án újból és újból átélem képzeletben azt a napot. És nem tudom, eljön-e valaha az az idő, amikor mindezt majd el is mondhatom, nyíltan, névvel és arccal, otthon, a hazám földjén.

Mikó Eszter

Szerző: admin