Ötvenhat - Egy életút a kétszáz közül
2018. január 30. 15:52
Filotás Tivadar az 1956-os forradalom után, gyermekkorában került el Magyarországról, a "létezett szocializmus" -ból. Több tizezred magával.

Aki olvasni kezdi ezt a könyvet, azon veszi észre magát, hogy nincs kedve letenni egy kedves, link, csajozós-csencselő, a legendás Kastl-i magyar gimnázium merev légköre ellen a 68-as balosságba menekülő, megkomolyodni nemigen tudó fiatal ember és Münchenből végül mégiscsak hazatérő, Tihanyban Babamúzeumot alapító komoly férfi szórakoztatóan csapongó életírását.

Kukorelly Endre kortárs magyar író és aktív közéleti szereplő ajánlja ezekkel a sorokkal a nyájas olvasónak Filótás Tivadar "Huszárvágás" című önéletrajzi írását.

Kakukktojás ez a mű - valljuk meg őszintén!

Magam számos 56-os, politikai menekült életét ismerem, olvastam, sőt írtam is, de ilyen történettel  sehol nem találkoztam. Én olyan 56-osokat ismertem meg a különböző magyarországi konferenciákon, akik nagyon sokat tanultak és dolgoztak azért, hogy megvessék lábukat az idegen földön, ahol ők, akkor bizony "migránsoknak" számítottak.

Miután gyökeret eresztettek - úgy 5-6 év elteltével, részint öregbítették Magyarország jó hírét, másrészt munkájukkal növelték a magyar teljesítmények iránti tiszteletet. Hány Nobel-díjas tudóst, orvost, mérnököt, sikeres vállalkozót kellene itt megemlítenem?

Sokat, oly annyira sokat, hogy hatalmas album veszi őket számba és mutatja be gazdag munkásságukat.

Nem dicsekvésből mondom, de házi könyvtáramban külön polcon kellett elrendezni azt a temérdek könyvet, amely honfitársaink gazdag életútját tárja fel.

Nos Filótás Tivadar könyve nagyon is kilóg ezek közül. 

Meglehet a "Tangón", más néven Ecseri piacon még emlékszik valaki az egykori csempészre, talán egy-egy popénekes gardróbjában fellelehető még az egykori, határon áthozott, nyugati stílusú fellépő ruha...

Mint Flótás a könyvében írja:  "a lányok hamarosan tudomást szereztek arról, hogy nyugati, divatos cuccokat hoztunk. Ettől a pillanattól nem volt nyugtunk. Álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy milyen lavinát lehet néhány holmival elindítani, amelyek számomra addig említésre méltóak sem voltak.Csak nyugati legyen.Örület volt.

Hülye lettem volna, ha nem használom ki.

Maris valamelyik lánynál megszervezett egy ruha partit. Mindent, de mindent pillanatok alatt elkapkodtak, amit odavittünk. Az árakat Maris szabta meg, ismerte a piacot. Szemtelenül nagy hasznot hozott ki.Kezdetben még szégyelltem, feleségemnek, Sibyllének is kellemetlen volt, pedig  München egyik legmenőbb butikjában dolgozott, ahol nem voltak szívbajosak az árakat illetően. Nálam pedig az antikapitalista elveimet kezdte ez a beinduló, számomra eddig idegen pénzkeresési mód kikezdeni."

Bizonyára nem véletlenül jelent meg mostanában Filótás Tivadar, amúgy szép, igényesen nyomtatott - a lektűr műfajába sorolható - életrajzi kötete!

Ha jól körülnézünk a mai Magyarországon, láthatjuk, hány, de hány ügyekedő ember próbálkozik - ilyen-olyan eredménnyel - ma is, csakúgy, mint Filotás Tivadar az emigrációban.

Ő is megélt, a maiak is megélnek majd valahogyan - 60 évvel később - a mi újabban, szociális demokráciának nevezett rendszerünkben!

Bokros Katalin, a weboldal szerkesztője

***

Filotás – egy „européer” család vallomásai - Szabó Katalin írása

Októberi aranyló délután, a simogató napsütésben sokan sétálnak Tihanyban, a község központjában. Az apátságtól a Pisky sétányon át a félsziget belseje felé kanyarodó utcácska szépen felújított, fehér tornácos házhoz vezet. A népi építészet jegyeit magán viselő nádfedeles épületben Babamúzeum, előtte az udvarban délies hangulatot árasztó kávézó. Benn a múzeumban néhány látogató. Színvonalas, érdekes anyag, több mint babakiállítás. A tulajdonos épp most jött meg, barátságosan bemutatkozik: Filotás Tivadar.

A Babamúzeum

A név nagyon ismerős. Hát persze, Filotás Tivadar a magyar öttusasport első olimpikonja – kiderül, az édesapja –, no és Filotás Lilly, a rádió legendás hírű bemondónője. Beszélgetni kezdünk, pár perc múlva megegyezünk: felesége szívesen elmondja a múzeum, a gyűjtemény történetét, mi pedig hamarosan találkozunk Budapesten,  Filotás úr édesanyjánál, Márta néninél, aki mesél majd nekünk férjéről és sógornőjéről, Filotás Lillyről. 

Márta néni kedvesen fogadott, fényképek, dokumentumot kerültek elő, fokról fokra kirajzolódik egy nem mindennapi családtörténet, a helyszínek: Arad, Szabadka, Újvidék, Nyíregyháza, Debrecen, Budapest, München, szereplői a Lénárd és a Filotás család egykori és ma élő tagjai. Elbűvölten hallgatom ezt az életkedvvel, energiával teli, nyolcvanas évei elején járó, magával ragadó asszonyt. Este elbúcsúzunk el, megnyugtat, hogy ha bármilyen kiegészítés szükséges, „odacsöröghetek”, mi több, folytatjuk a beszélgetést. 

Együtt megyünk el a fiával, Tivadarral, siet, másnap Münchenbe megy. Nem üzleti útra, haza. És Tihany? Tihanyban van itthon, idehaza; Münchenben, odahaza van a munkája, a családja. Faggatni kezdem, mikor és hogyan került ki. Sietett, de nem akart kitérni a válasz elől, s megígérte, ha megint Tihanyba és Budapestre jön, elmeséli „Tivadar történetét”.

„Bajorországban, Gangkofenben születtem 1945. szeptember 13-án. A történetet, hogyan és miért kerültek Bajorországba szüleim, hadd mesélje el anyám. Most csak annyit, hogy apám születésem előtt három héttel meghalt. Akkor 28 éves anyám úgy döntött, négy gyermekével visszatér Magyarországra, Nyíregyházára a szüleihez ment. Nagyapám akkor még a Nemzeti Bank igazgatója volt. Hogyan jött haza télvíz idején, egy csecsemővel és három kisgyerekkel, nyolc lóval, több szekérrel az Alpokon át, az legyen megint csak az ő története. 

Tulajdonképpen nagyszüleimnél, Nyíregyházán nőttem föl. Szép gyerekkorom volt. Nagyon szegények voltunk, de én ezt soha nem éreztem. Élénken él bennem egy kép: nagyanyám piacra ment Nyíregyházára és hozott öt vagy hat szem cseresznyét. Én már az ablakban ültem és vártam. Ezzel a pár szem cseresznyével roppant boldoggá tett. Anyám egy darabig ott élt Nyíregyházán, három idősebb testvérem nála volt. Engem, a legkisebbet nagyszüleim vállaltak, hogy mentesítsék anyámat. Velünk élt anyám egykori nevelőnője, Móni is, aki nekem pótmamám, nevelőmamám lett. Ő ment el dolgozni, hogy eltartson engem. Nagyapám nem vagy alig valami nyugdíjat kapott, erre már nem igazán emlékeszem. Nyolcéves koromban kerültem Kisorosziba, amikor anyám egy kicsit »konszolidálódott«, azaz végre kapott állást. Három évet töltöttem ott, majd jött 1956. 

A család úgy döntött, a három kisebb gyerek próbáljon szerencsét Nyugaton. Tekintettel arra, hogy »osztályidegenek« voltunk, továbbtanulásra nem volt esélyünk. Anyám tehát fölpakolta a három gyereket – a nővérem 16, a bátyám 14, én pedig 11 éves voltam –, és nekivágtunk a nagy útnak. Átjött velünk a határon, ott elbúcsúztunk, ő visszajött. Életemben akkor láttam először sírni. Pamhagennél léptük át az osztrák–magyar határt november 23-án. Először egy gyűjtőtáborban voltunk néhány hónapig. Tulajdonképpen mehettünk volna onnan Hollandiába, Belgiumba, ugyanis gyermektelen vagy akár gyerekes családok is szívesen örökbe fogadtak volna minket. A lista első helyén álltunk mi, a három, úgynevezett jó családból származó, szülő nélküli gyerek. Mi viszont semmiképpen nem akartuk, hogy örökbe fogadjanak. A bátyám és nővérem Ausztráliába, anyánk bátyjához szeretett volna menni, én azonban Európában akartam maradni, így aztán ők sem mentek tovább. Bekerültünk az első magyar gimnáziumba Iselsbergben, majd 1957 őszén Innsbruckba mentünk, ahol ugyancsak megalakult a magyar gimnázium. Öt évet töltöttem ott, majd amikor 1962-ben feloszlatták az iskolát, a bajorországi Burg Kastl magyar gimnáziumában tanultam tovább. Ellentétben Innsbruck kemény, katonás szellemével, Kastl nekem viszonylag liberális, családias hangulatú intézménynek tűnt, ahol én nagyon jól érzetem magam. Ugyanezt Innsbruckról a legnagyobb jóindulattal sem mondhatom el. A tanulás – bár különösebben nem szerettem tanulni – nem esett nehezemre.  Elérkezett az érettségi, mindenki örült, hogy megszabadul az iskolától, én mindinkább szorongtam. Nem tudtam ugyanis, hogy mit csináljak, hova menjek. 

Mindenki nagy örömmel rohant haza, én meg maradtam még körülbelül két hétig Kastlban, amíg be nem zárták az ajtót. Az igazgatótól kaptam 80 márkát kölcsön, hogy legyen valami pénzem, és szélnek eresztett. Münchenben kötöttem ki, néhány napig egyik iskolatársam szüleinél laktam. Természetesen nem akartam a terhükre lenni, böngésztem az újságokat, pontosabban az álláshirdetéseket. Hamarosan találtam is munkát. Kikerülve a védett burokból, önálló »felnőtt« létem első öt-hat hete először szembesített saját intoleranciámmal, életre szóló tanulsággal szolgált. Rájöttem, csak abból induljon ki az ember, amit saját bőrén tapasztalt, aminek pontosan utánanézett. A történet »hosszú«, talán még visszatérek rá. Hamarosan eljutott hozzám a hír, hogy létezik egy diákotthon, a nagy hírű Paulinum, amelynek vezetése magyar kézben van, több magyar diák tanul, illetve lakik ott. Elmentem, jelentkeztem, de nem volt hely. Előjegyeztek, azt mondták, egy év múlva biztosan tudnak helyet szorítani nekem. 

Nem volt más választásom, visszamentem Innsbruckba – ott ugyanis lakhattam a magyar otthonban –, beiratkoztam a jogi karra, két szemesztert el is végeztem. 1966 őszén, miután tényleg kaptam helyet a Paulinumban, beiratkoztam a Müncheni Egyetemre. Főszaknak politológiát – az újkor történelmét –, mellékszaknak pedig szociológiát – Kelet-Európa történelmét – választottam. Minekutána politikát tanultam, érdekelt a kis- és nagypolitika. Kerestem és találtam kapcsolatot az emigráns politikával, megismerkedtem több szabad európással. Ekkor, neveltetésemből adódóan, még nagyon konzervatív beállítottságú voltam, egész hozzáállásomon érződött a jobboldali emigráció szelleme. Jelentkeztem a diákszövetségnél, s az 1967-es választásokon néhány szavazattal én nyertem, így lettem a Németországi Magyar Diákszövetség müncheni elnöke. 

Agilis jobboldali, emigráns, politizáló egyetemistaként egy fél esztendő múltán szembetaláltam magam a 68-as diákmozgalmak merőben más szellemével. – Na, mit akartok, kommunizmust? Menjetek el Magyarországra! Nézzétek meg, hogy néz ki! – hozzáállásom hamar megváltozott, amikor személyesen megismertem sok baloldali fiatalt. Logikus érvelésük, eszmeviláguk rövid időn belül megváltoztatta a véleményemet. Kezdtem más szemmel, kritikusabban nézni az emigrációt, a magyar történelmet. Ahhoz képest, amilyen pozíciót még akár fél éve is az emigrációban betöltöttem, kissé balra tolódtam. A hatás nem maradt el. A Nemzetőrben hamarosan megjelent egy másfél oldalas vezércikk – Mao a diákotthonban –, mondanom sem kell, ez a Mao én voltam. A becenevet azzal érdemeltem ki, hogy a következő diákszövetségi választások előtt az emigráció értetlensége miatti dacból kiküldtem egy körlevelet. Ironikus hangvételű búcsúlevelemet maoista köszöntéssel írtam alá. No, ettől a pillanattól kezdve én lettem az emigráció maoista, baloldali hídfője, mi több Kádár meghosszabbított balkeze. 

Az engem eddig körüludvarló emigráció abban a pillanatban, amint más véleményt formáltam, mint amit elvártak, dühödten támadni kezdett. Meglehet, ennek is köszönhető, hogy még inkább balratolódtam, bár az sem kizárt, hogy egész baloldaliságom mindig is inkább dacra épült, és nem meggyőződésre, tehát inkább ellenreakció, a jobboldali emigráció szellemiségére adott válasz volt, magam sem tudnám pontosan megmondani. Izgalmas, pezsgő lüktetésű időszak volt ez, az Adalbert Strasse és lakói egyébként egy készülő regény szereplői. Mindenesetre ugyanerről a tőről fakad az a szerep, amit az úgynevezett Kastl Reformkörben betöltöttem. Ez a történet is hosszú, de megér „egy misét”, kívánságra elmesélem. 

A 60-as évek végén egyre többször gondoltam rá, hogy haza kellene látogatnom Magyarországra, viszont tizenhat évvel ’56 után még mindig nem volt olyan papírom, amivel jöhettem volna. Mint kiderült, a többiek már régen megkapták a német vagy osztrák állampolgárságot, nekem viszont még midig csak az ún. Fremdenpass volt a kezemben. Ekkor tudtam meg, hogy létezik a magyar konzuli útlevél, van azonban egy nagy kockázata, ha megkapom, elveszítem németországi vagy ausztriai »státusomat«. Belementem, megkértem, megkaptam. Szerencsém volt, mert bár az osztrákok visszavonták a menekültútlevelemet, a németek viszont belepecsételtek a konzuli útlevelembe egy olyan vízumot, ami hosszú idejű tartózkodásra jogosított fel. Ezzel a konzuli útlevéllel közlekedtem, más papírom nem volt. 

1970 nyarán látogattam először Magyarországra. Pénzem nem volt, autóstoppal jöttem. Erről az útról mostani feleségemnek – akkor menyasszonyomnak – kis kalocsai köténykét hoztam ajándékba. Nagyon tetszett neki, és boldogan hordta. Meglátta őt egy előkelő müncheni butik tulajdonosa, addig nyafogott, hogy hozzak neki is, míg be nem tartottam a szavam. Amikor átadtam neki, arra gondoltam, most végre békén hagy. De tévedtem: »köténykedésem« most kezdődött csak igazán. Rövid, ám sikeres kereskedői pályafutásomat a köténynek köszönhetem. Közel három évig hoztam a müncheni butikok »üzenetét«, ami abból bejött, azt népviseleti ruhákba fektettem és kivittem Münchenbe. Egy-két hónapon belül divatot csináltam, úgy vitték a köténykéimet, mint a cukrot. Be kell vallanom, ingázásom egy jól ismert szervezetnek is fölkeltette az »őszinte« érdeklődését. De ez sem lehet pár mondatban elmondani, erre is szívesen visszatérek. 

Mindenesetre hála a felső tízezer sznobizmusának, no meg a folklórdivatnak, sikerült megalapoznom azt a vállalkozást, ami azóta is jól működik. Történt, hogy ki kellett költöznünk a diákotthonból, nagy nehezen találtunk egy lakást, amit viszont fel kellett újítani, többek között a parkettát is, ami tenger pénzbe került volna – csináljuk meg magunk! felkiáltással nekiláttam és azóta is ebben a szakmában dolgozom. Van egy kisvállalkozásom, a családtagokon kívül még tizenkét embernek ad munkát. Megnősültem, két fiam van, ők is a cégnél dolgoznak. München tehát az egzisztencia, a munka és a diákévek, ’68, diákmozgalmak; Tihany pedig a haza. És mert a haza mindannyiunké, értékeiért felelősek vagyunk mindannyian, lelkesen »belevetettem« magam a helyi politikába is. Indultam az önkormányzati választásokon – beválasztottak –, létrehoztam a Tihany Fejlesztéséért Alapítványt, de a kezdeti lendület megtört, lelkesedésem és az alapítvány lassan »kialudt«. Azért még most is érdeklődéssel figyelem, mi történik szűkebb környezetemben, és ha tudok, szívesen segítek, csak a szélmalomharcot nem nekem találták ki. Nos, ha érdekli a tihanyi ház, a Babmúzeum története, feleségem, Sybille elmeséli…”

Márta néni története

„Azelőtt néha eltűnődtem, hol kezdeném, ha elmesélném egyszer az életemet, miről beszélnék szívesen, mit hagynék ki, kihagynék-e egyáltalán valamit? Miért hagynék ki bármit is? Így teljes, ahogy megesett. 

Manapság a gyökerekhez szokás visszamenni, hogy az identitásunkat megtaláljuk. Ha már itt tartunk, hadd olvassak egy rövid idézetet egy könyvből, ami egyébiránt a családi gyökerekkel is összefügg. A Szabadka város történetét feldolgozó könyv egyik fejezete előtt Konrád György sorait olvasni: »Akkor van jó állapotban a nemzeti öntudatunk, amikor a városházán az előző városatyák képei nem kerülnek le a falról a raktárba vagy a szemétbe, mert megbecsülik az előző polgármestereket. Általában értelmes arcokat lát az ember, és azt gondolja, mindegyik megtette a magáét. Ez a kontinuitás kevés országnak a sajátja, vagy hogy úgy mondjam: a kegyelmi ajándéka.« (Magyar Szó, 1995. November 12. Egy kicsit fesztelenebbül, uraim! – Farkas Zsuzsa interjúja.) Az említett könyv úgy került hozzám, hogy Szabadka városa 1996-ban meghívott Tivadarral együtt egy ünnepségre, éspedig a millecentenárium és a polgármesteri tisztség bevezetésének 200. évfordulójára. Az alkalomra kiadtak egy könyvet is, amely többek között dédapámnak, Lénárd Máténak, valamint a szűkebb és tágabb értelemben vett család több tagjának is emléket állít. Legtöbbjük jogot végzett és fontos tisztségeket töltött be a város, illetve a vármegye közigazgatásában.

Ezen a rajzon – eredetijét a Hadtörténeti Múzeumnak ajándékoztam – az aradi várbörtön udvarát látni, középütt a pipás alak Lénárd Máté, a 48-as szabadságharc idején vészbíró, halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták, kilenc évet ült a börtönben, amikor a családnak sikerült magas összegért kiváltani. Később aztán, 1867 és 1872 között, a város polgármestere, majd 1871-től öt éven át Szabadka, Baja, Zombor és Újvidék főispánja lett. Széles látókörű, mai divatos szóval élve toleráns ember volt, amit bizonyít ez a szalag és az a tény, hogy az izraelita hitközség díszpolgárává avatták. No, ez jutott eszembe, amikor az Andrássy út 60-ban arra intettek, neveljem demokrata szellemben a gyermekeimet! 

A múlt század elején majd két évtizeden át igazgatta a várost nagyanyám testvére, Bíró Károly, akinek kezdeményezésére és polgármestersége alatt a városháza megépült. A Lénárdok, régi hugenotta család leszármazottai, bunyevác lányokat vettek feleségül, a nevek között gyakori a Milodanovics, Bojnics, Mukits. Nagyapám ügyész volt Szabadkán, sajnos nagyon fiatalon meghalt. Apám, Lénárd István, elvégezte Szabadkán a gimnáziumot, és az ottani atlétikai klubban sportolt, még országos versenyeket is nyertek.   Érettségi után műszaki egyetemre járt, talán két évet. Öccsével és unokatestvéreivel a nagybátyjuknál laktak, és állandóan tarokkoztak. Amikor ennek híre ment, följött a mama, aki nagyon kardos menyecske volt. 27 éves korában maradt özvegyen öt gyerekkel, csak hát velem ellentétben nagy vagyonnal, a főispáni házban, ő irányított mindent; határozott, karakán asszony volt. 

Szóval a mama szétcsapott köztük, apuska akkor elment Grazba, és ott elvégezte a kereskedelmi akadémiát. Később bekerült a Nemzeti Bankba, először Nagyváradon volt, majd utána áthelyezték Nyíregyházára. Az egyik bálon megismerkedett a mamával, akinek a papája Bereg megyében Barabásban földbirtokos volt. Hát ezen a földbirtokon annak idején csak adósság termett! A Nemzeti Bankban laktunk Nyíregyházán, utánam még két gyerek született. A banktisztviselőből szépen lassan előlépett bankfőnökké – vidéken ez a titulus járt az intézmény vezetőjének. Az emberek szerették és tisztelték, mert mindenkit egyformán kezelt, nem számított, hogy szegény vagy gazdag, ha bejött a bankba, ügyfél volt, akinek az ügyét el kell intézni, nem is esett soha semmi bántódása. Nem voltunk tehát arisztokrata család, hanem egy olyan polgári-nemesi család. Ebben a családban, ilyen családi háttérrel nőttem fel. 

Az érettségi évében, 1936 farsangján egy véletlen folytán ismerkedtem meg a férjemmel. Valaki meghívott egy kis estélyre, és ott láttuk meg egymást. Másnap már randevúztunk. A bank előtt sétált, merthogy ott volt a korzó. Később bevallotta nekem, ha én nem szólítom meg, meg se ismert volna. Aztán följött hozzánk, vizitelt, hát mit mondjak, nyáron mi már megegyeztünk, csak akkor őt elvitték táborba, lovaglótanári kiképzésen vett részt. Egy évig volt ott, szorgalmasan leveleztünk. A mama nem nagyon akart hozzáadni, de aztán mégiscsak beleegyezett. 1937. május 8-án megesküdtünk. Én akkor 19 éves voltam, 1938-ban született az első gyermekem, egy lány, 1939-ben jött a következő lány, aztán 1943-ban megszületett a fiú. Nagy volt az öröm, mert apósom teljesen kétségbe volt esve, hogy nem lesz fiú utód, kihal az ág! »Megnyugtattam« még egy fiú unokával 1945-ben. 

Hadd tegyek itt egy kis kitérőt. A tisztesség úgy kívánja, hogy foglalkozzunk egy kicsit a Filotás család múltbéli gyökereivel is. A családi legenda úgy tartja, hogy Nagy Sándornak volt egy Philotas nevezetű hadvezére. Így volt, nem így volt, ki tudná megmondani. Az viszont tény, a Filotás valóban görög eredetű név, és ez a görög kereskedőcsalád a 15–16. században letelepedett Debrecenben. Visszatérve a közelebbi múltra, apósom, Filotás Ferenc, Ludovikát végezett, Érsekújváron, Vácott, Bécsújhelyen, Marosvásárhelyen és Budapesten állomásozott. Jött az első világháború, hadba vonult, ha jól emlékszem, az 5. kassai huszárezred parancsnoka volt. A háború befejezése, illetve egy hosszabb kórházi kezelés után a Honvédelmi Minisztériumban a lóügyi osztály tisztviselője, majd főnöke lett. 1922-ben ezredesként vonult nyugdíjba. 

Fiatal éveiben úgy a vívó-, mint a lovassportban sikeresen szerepelt. Versenyeket nyert, mindig emlegette, hogy tizenháromszor egymás után megnyerte az ezred, a dandár és a hadosztály tiszti versenyét. Miután nyugdíjba ment, megválasztották a Magyar Vívószövetség elnökének. Vívott Santellivel, Kadosnak, Gerevichnek pedig edzője volt. Az ő nevéhez fűződik a tőr- és párbajtőrvívás magyarországi népszerűsítése és Lipcsei Mártonnal együtt az öttusa bevezetése. A nemzetközi vívóéletben korát megelőző javaslatokat tett, sok érdekes ötlete közül nem egyet megvalósítottak később a nemzetközi versenyeken. Következetesen síkraszállt azért, hogy mindenképpen csak a sportigazság jusson diadalra. Már 1935-ben javasolta a gépzsűri bevezetését. Foglalkozott sportirodalommal is, több mint száz cikke jelent meg például a Pesti Naplóban, a Nemzeti Sportban és más szaklapban. 

Filotás Lilly

Férjem, akiről természetesen még mesélek, követte őt a katonai pályán. Testvére, Lilly, a Sacré Coeurben nevelkedett. Kiváló nyelvérzékkel megáldott, jó eszű gyerek volt.  Már az iskolában megtanult négy nyelvet. A német, angol, francia és az olasz a munkanyelve volt, egyébként pedig összesen tizenhat nyelvet sajátított el, természetesen nem mindegyikben volt egyformán perfekt. Nagyon szép, zengő hangjának és nyelvtudásának köszönhetően bekerült a Rádióba. Ő volt a Magyar Rádió első női bemondója, akkor úgy mondták, "szpíker"-e. Nagy népszerűségnek örvendett. Jó példa erre, hogy amikor délutáni „műszakban” dolgozott, pontban éjfélkor még bemondta a végszót, villamossal elment a Józsefvárosi pályaudvarig, ott rendőr várt rá és hazakísérte. 1934 februárjában férjhez ment Tamás B. István kultúrmérnök, hokibajnokhoz. Egyébként vizsgázott pilóta volt, de a férje kedvéért abbahagyta a vitorlázórepülést. 

Nemcsak bemondónőként, hanem újságíróként is dolgozott. 1936-ban megindította a Budapester Rundschau című idegenforgalmi folyóiratot, amely egy évvel később – egészen 1944 végéig – Hungária Magazin néven jelent meg. A lap, amit Lilly talált ki és írt négy nyelven, először a Mahartnak, a MÁV-nak és a Malévnak, a legvégén pedig az IBUSZ-nak volt a hivatalos lapja. Ő szedte össze az anyagokat, ő volt a szerkesztő, a kasszánál viszont az apósom ült, mert Lilly nem tudott bánni a pénzzel, illetve szemernyi üzleti érzéke sem volt. Egyébként a férje is a lapnál dolgozott, ha jól emlékszem, a kiadóhivatalt igazgatta. A szerkesztőség a Vörösmarty téren, a Luxus Áruház fölött volt. Lilly riportokat, sőt még kisfilmet is készített. 

Egyszer kiment egy riportot készíteni a sportrepülőtérre. Az egyik repülőtiszt, Kovács Sándor vitte föl repülni, bemutatott neki mindenféle kunsztokat, és Lilly beleszeretett. Első férjétől barátságban elvált, és 1941-ben hozzáment Sándorhoz. Született két gyermekük, nagyon jól megvoltak, de jött a háború. A nehéz időket szerencsésen átvészelték a Mária Terézia laktanya melletti házban. Amikor bevonultak az oroszok, Lillyt elvitték, s csak 1946-ban engedték ki. Akkoriban nem tudtam róluk, csak utólag mesélték el. Szomorú, de igaz: ahogyan kiesett abból a körből, ahova tartozott, többé nem találta meg a helyét. Legelőször is mint osztályidegen a földalattinál dolgozott, melós volt. Úgyse vették volna föl sehova. 1951-ben kitelepítették, a kitelepítési papíron a következő állt: »Filotás Lilly, eredeti foglalkozása: ezredes leánya«. Még valami: a papírt nem az apósom nevére küldték, azért nem, mert apósom akkor szélütötten, ágyhoz kötve, bénán feküdt. Filotás Ferencet és feleségét mint az ezredes leányának a szüleit vitték el. Én sem maradtam ki, még aznap engem is kitelepítettek. Nálam ez állt a papíron: »Eredeti foglalkozása: őrnagy özvegye«. 

Lillyék Szikszóra kerültek, engem Szerencs és Miskolc között Selyebre vittek. Apósom ott halt meg 1951-ben. Sándor nagyon rendes volt Lillyhez. Bár akkor már elváltak, rendszeresen járt le utánuk, ruházta a gyerekeket, élelmet és pénzt vitt nekik, gondoskodott róluk. Lillyt az útfenntartóhoz, a levitézlettek gyülekezőhelyéhez osztották be. Egyébként Lakatos Géza, a volt miniszterelnök is ott volt. Mindig egyedül dolgozott, méghozzá remekül, a munkások nagyon tisztelték. Lilly szerencséjére megismerkedett egy Galambos nevű orvossal, aki megszánta őt és bevitte a kórházba gyerekápolónőnek. Anyósom két év múlva, 1953-ban meghalt. Jött ’56. 

Lillyt a miskolci egyetemisták bevitték Miskolcra, hogy mondjon be a Szabad Európában. Bement, bemondott. Bemondónői működése ezúttal nagyon rövid ideig tartott. Sándor lement értük egy teherautóval, fölpakolta Lillyt, a két gyereket, és együtt kimentek Nyugatra, először Németországba, aztán Kanadába. Sándor Toronto környékén telepedett le, Lilly ott sem találta meg igazán a helyét, elment a két gyerekkel Vancouverbe. Ott valamelyik apácazárdában kapott egy kis házat, benn a kertben, cserébe az irodán dolgozott. De mert ez csak a lakhatásért volt, este nagy irodaházakat takarított. A gyerekek fölnőttek, a kislánya egyetemet végzett, hittérítőként járta a világot, apáca lett. Azt hiszem, a családi zűrök miatt ő sem boldogult a világi életben. Fia ifjabb Sándor, néha hallok róla az Amerikában élő fiamtól, megnősült, három gyereke született, ingatlanközvetítő irodája van.

Filotás Tivadar

Az uram politikai pályára vágyott, attasé akart lenni, nyelveket beszélt, jó föllépése volt. 1903-ban született Budapesten. Akárcsak az édesapja, ő is a Ludovikát végezte el. Diákkorában versenyszerűen sportolt, a rövid- és a középtávfutás volt az erőssége. 1920 és 1923 között tizenhét ifjúsági bajnokságot nyert atlétikában. Tagja volt a MAC-nak (Magyar Atlétikai Club). 1921-ben a 4x100 m-es futóváltóban ifjúsági rekordot állítottak fel. Tekintettel arra, hogy az atlétika mellett jól lovagolt és vívott, megpróbálkozott az öttusával. Ennek az akkor még fiatal sportágnak az első nemzetközi öttusaversenyére 1912. július 8–12. között került sor a stockholmi olimpia keretében. Magyarországon először 1927. április 25–29. között rendeztek öttusaviadalt, amit ő nyert meg – lovaglásban 3., párbajtőrben 2., pisztolylövésben 4., úszásban és terepfutásban 7. helyezést ért el, és összesen 23 versenypontot szerzett. 1928-ban elindult az amszterdami olimpián is, ahol 23. lett. Azt egészen pontosan nem tudnám megmondani, hány érmet szerzett, de három pajzs tele van velük. 

A Ludovica elvégzése után a híres nyíregyházi Hadik-huszároknál szolgált. Már elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg. Közös életünk Nyíregyházán indult, őt hamarosan áthelyezték Felvidékre, én a gyerekekkel otthon maradtam. Mint említettem, politikai pályára készült, a dandároktól elment Ungvárra, ahol a kémelhárító hírszerző osztályának volt a vezetője. Én nem szerettem ott, így aztán nagyon boldog voltam, mikor 1942-ben elfogadta Abaújszántón a lónyilvántartói állást. Életem legszebb korszaka volt ez a pár esztendő. Sajnos nem sokáig tartott, 1944-ben az oroszok elől Bajorországba menekültünk. Nagy szerencsénk volt, hogy akkor már nem Ungváron voltunk. Mindenünk odaveszett volna. Az oroszok elkapták a kémelhárító osztály egyik autóját, amelyben az iratok voltak. Hát lehet, hogy Lilly ennek is itta a levét, mármint annak, hogy a bátyja a hírszerző osztályon dolgozott. Nos, 1944 szeptemberében behívták Kassára, ott felállítottak egy ún. (pót) hegyi dandárt, annak lett az osztályparancsnoka.  Tordára került, ott érte a visszavonulási parancs, és kezdetét vette a hosszú menet. Hogy milyen útvonalon, hány parancsmódosítással, milyen viszontagságokon át hogyan futottak össze útjaink – miután majdnem végzetesen elkerültük egymást –, miként jutottunk ki, azt ugyan szívesen elmesélem, de tartok tőle, túl hosszú lesz. Ám ha valakit érdekel, lelke rajta, megosztom vele! 

A keleti fronton szerzett tüdőgyulladása végzetesnek bizonyult. Gangkofenben bekerült az 505. magyar tábori kórházba. Első szívtrombózisát, úgy tűnt, átvészeli, de aztán két hét múlva – 42 évesen – tüdőembóliában meghalt. A pockingi magyar katonai temetőben helyezték örök nyugalomba. A magyar katonai hatóságokat erről nem értesítették, így aztán még akkor is keresték, amikor én már hazajöttem. Nem akarták elhinni, hogy tényleg meghalt. A Vöröskereszt más dátumot mondott, és az anyakönyvi kivonaton is más időpont állt. Ott álltam 28 évesen négy gyerekkel – a legkisebb csecsemő volt – özvegyen, idegenben! Mit tehettem volna, hazajöttem. Hannibál elefántokkal, én „csak” nyolc lóval, több szekérrel keltem át nagy hidegben, télvíz idején az Alpokon. Az »átkelés« kalandos és meglehetősen viszontagságos volt, hihetetlen szerencsém volt, a legválságosabb helyzetekben mindig összefutottam valakivel, aki aztán segített. Ez a szerencse egyébként elkísért pályámon. 

Karácsonyra értem haza Nyíregyházára a szüleimhez. Eleinte még kaptam valami csekélyke nyugdíjat – 1949-ben az »államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében« megvonták tőlem –, aztán alkalmi munkákat vállaltam. Tudtam, az érettségi mellé valamit tanulnom kell, de mit? Magam sem tudom, hogyan, de hamar eldöntöttem, szülésznő leszek. Följöttem Pestre – a két kisebb gyerek szüleimnél maradt, a két nagyobb jött velem. Nem könnyen, de fölvettek a Bábaképzőbe. Kutya kemény két év volt, dolgoztam a kórházban, végeztem az iskolát, de végigcsináltam. Nem volt könnyű abban az ellenséges közegben bebizonyítani, hogy mint az »ántivilág«, a múlt rendszer »csökevénye« én tényleg dolgozni akarok, de ha nem hagynak, akkor ki a csökevény? 

1951-ben elhelyezkedtem a János-kórházban, de szakmai pályafutásom hamar megtört, ugyanis júliusban kitelepítettek. Selyebre kerültem. Talán augusztus lehetett, amikor írtam Rákosi Mátyásnak egy levelet. Mindenki kinevetett, no hiszen, Te is jóval kezdtél ki! Láss csodát, postafordultával választ kaptam. Az is igaz, hogy olyan levelet írtam, hogy azt nem tették zsebre. A másolata, azt hiszem, megvan. Mindent megmondtam benne, úgy, ahogy volt! Azt a tanácsot kaptam, hogy forduljak a Belügyminisztérium kitelepítési osztályához. Annyi eszem azért volt, hogy így kezdtem a levelemet: Hivatkozással a Rákosi Iroda ilyen és ilyen számú levelére, kérem Nyíregyházára való áttelepítésemet. 

December 21-én megjött a válasz, engedélyezték, így »hazatelepültem«. Szüleim nem tudtak semmiről. A határozatot fölakasztottam a karácsonyfára – dísznek. Mondanom sem kell, nem vettek fel sehova, legkevésbé a kórházba, hiába volt meg a végzettségem. Volt a városban egy kelet-európai biztosító, no ott kaptam munkát, könyveltem. Akkoriban könyvelőnek lenni még a biztosítónál sem volt életbiztosítás, így aztán kapva kaptam a kínálkozó lehetőségen. Jelentkezett egy bábaképzős iskolatársam, és mondta, hogy Kisorosziban szülésznőt keresnek. Megírtam az önéletrajzomat – nem tagadtam le semmit –, jelentkeztem, fölvettek. 

1953-ban kezdtem, a tanács adott lakást, magamhoz vehettem végre megint a gyerekeket. Kaptam 540 forint fizetést! Mit mondjak, »dőzsöltünk«! Ez volt a kisebbik baj, nagyobb gondot jelentett, hogy a gyerekeket nem vették fel sehova tanulni, osztályidegenek voltunk. Jött ’56. A két fiú – Ferenc 14, Tivadar 11 éves volt akkor – mindenáron ki akart menni. Megkérdeztem tőlük: 

– Gyerekek, hogy akarnak kimenni? – én ugyanis magázom a gyerekeimet, ők meg tegeznem engem. 

– Hát, biciklin. 

– De hát csak egy bicikli van. 

– Nem baj, majd kérünk kölcsön. 

– És akkor hogy küldik vissza? 

– Hát, majd küldünk helyette csomagot. 

Én nem akartam a két kisebb gyereket kiengedni. De hát sok ismerősünk, rokonunk van kint Nyugaton, nem lesznek teljesen egyedül, bizonygatták, és közölték velem, értsem meg, ha elengedem őket, ha nem, ők mindenképpen kimennek. Este hallgatjuk a Szabad Európa Rádiót, és halljuk, hogy az oroszok megszállták az osztrák határt. No, fiúk, akkor rajta! 

Márta, 16 éves lányom is úgy döntött, velük megy. Nekivágtunk négyen gyalog. Eljutottunk Visegrádig, ott két biciklis fölvette a fiúkat, megbeszéltük, hogy Visegrádtól a negyedik faluban, a táblánál lerakja őket, ott találkozunk. Egy billenős dömper elvitt minket egészen Komáromig, ott »átszálltunk« egy teherautóra. A frász tört ki, ugyanis jött utánunk egy rendőrkocsi, nem tudom, miért, de odakötötte magát hozzánk, talán nem volt benzinje. Ez volt a szerencsénk. Győr előtt az oroszok igazoltattak. Az igazsághoz tartozik, hogy útközben a magyarok is többször megállítottak minket, de csak azokat a gyerekeket szedték le, akik nem szülőkkel voltak. Hű, ez most nagyon izgalmas volt! Ám ekkor megszólaltak a rendőrök, »Kérem, őket mi fogtuk el, mi visszük be őket!« 

No, bekerültünk Győrbe, átjutottunk az ellenőrzésen, és ekkor megkérdezték a rendőrök: »Ki akar átmenni a határon? Mert mi megyünk.« Hát ezt megúsztuk, de mit csináljunk Győrben? Két eset van. Este volt már, szálloda sehol, maradt a Nemzeti Bank vagy a parókia. A bank közelebb volt, odamentünk, a házmestertől megkérdezem, ki van itt olyan, aki a háború előtt is itt dolgozott. Kettőt mondtak, fölmentünk, még emlékeztek apámra, azonnal adtak éjszakára szállást. Én közben kinéztem a térképen, hol menjünk át a határon. Kapuvár látszott a legjobbnak, mert ment egy kis vicinális a határig. Reggel felültünk Győrben a vonatra és este érkeztünk meg Kapuvárra. 

Bekopogtattam egy egyszerű kis házikóba, mondtam, hogy szeretnénk megszállni, azt válaszolták, csak egy szobájuk van, de van egy istálló, nagyon tiszta a szalma, ott megaludhatunk. Aranyosak voltak, este is, reggel is adtak tejet, a gyerekeket megetették. Én még este elmentem a kisvasúthoz, beszéltem az egyik vasutassal. Megint szerencsém volt, kisült, hogy földik vagyunk – ő váci, én meg kisoroszi. Megbeszéltük, reggel hatra ott leszünk, ő majd megmondja, hol szálljunk le, és merre menjünk onnan. Félúton járhattunk, amikor jöttek az oroszok, tankokkal, csövük a vonatra irányítva. Fölszálltak, és egyre ezt hajtogatták: »Dokument, dokument!« Sokakat leszállítottak. Mi a kupé végében kustorogtunk. Odaér hozzánk, nyújtom az igazolványomat – Istenem, most mi lesz! –, az orosz legyint:»Daszvidanye!«, és elmegy.

Olyan volt, mint egy álom. Nem minden orosz volt elvetemült gazember! Ennek az éremnek is két oldala van. Visszafelé mesélték nekem, hogy aznap leszedtek egy asszonyt a gyerekkel, a férfi fönn maradt a vonaton. Hát az a szerencsétlen nő ott állt kétségbe esve a kisgyerekkel, a férje meg utazott tovább. Az egyik orosz katona karjára vette a kicsit, és elkísérte az asszonyt a határig. 

Amikor megállt velünk a vonat, a vasutas mutatta: tessék nézni, arra, ott van egy nagy fa, odáig tessenek elmenni, és onnan egyenesen a határig, azaz a folyóig, ott már várják a nádvágó fiúk, és átviszik magukat. El is találtunk oda, a fiúk átvittek minket, semmit nem kértek, semmit sem fogadtak el. Átmentem a gyerekeimmel a kunyhóig, ahol az osztrák határőr már várta a menekülőket. A kis házacskában mindjárt adtak meleg teát, jött egy teherautó, és fölpakolták őket. Ott és akkor elváltam a gyerekektől, visszajöttem ugyanazon az útvonalon. 

Itthon persze kérdőre vontak, miért nem hozom haza a gyerekeimet. Egyszer a járástól jött ki valaki, behívattak a tanácshoz, kezdődött megint a nóta, és én akkor kitálaltam, elmondtam mindent úgy, ahogyan volt. A végén megkérdeztem, vajon ők mit tettek volna a helyemben. Soha többet nem zaklattak. 1966-ban visszajöttem Budapestre, először megint a János-kórházban dolgoztam, aztán kimentem a XI. kerületbe körzeti ápolónőnek. 1976-ban nyugdíjba vonultam, de mert a nyugdíj nálunk nem azonos a nyugállománnyal, aktív maradtam, olyannyira, hogy elszegődtem „vendégmunkásnak”. Igazság szerint még dolgozó koromban kezdtem, akkor Amerikába mentem – egyszer fél évre, aztán egy évre –, s jó házaknál takarítottam. A 70-es évek végén, 80-as évek elején meg maszek ápolónőként dolgoztam Németországban. Esztendőkön át, mindig télen, 2-3 hónapra vállaltam ezt a munkát. Most visszagondolva jutott ebből is, de még több abból is. Nem mondtam még, hogy a farzsebemben mindig velem volt a pisztolyom. Nem beszéltem még kalandjaimról a lovakkal, az ÁVH-val, Kádárnak írt levelemről, és sok minden másról. Nehéz volt?

Az! De én mindenhol föltaláltam magam. Végigcsinálnám-e még egyszer? Hát persze!”

Sybille Filotás

A beszélgetés Tihanyban, a Visszhang utcai tornácos házban, a Babamúzeumban folytatódik. A gyűjtemény gondnoka és lelke, Sybille Filotás éppen a tárlókat rendezi: a polcok, babaszobák már ragyognak, most a babák következnek. Mindegyiket külön kezébe veszi, óvatosan megtisztítja a tél porától, gondosan ellenőriz mindent, a legapróbb részletig rendben kell lennie rajtuk mindennek. Mozdulataiban szeretet és hozzáértés.

Gyűjtőszenvedély? 

„Talán még annál is több. Gyerekkori álmom valósult meg itt, de abban, hogy valaha így lesz, még felnőtt fejjel sem hittem igazán. Ehhez tudni kell, hogy szüleim a nyugat-poroszországi (ma Lengyelország) Elbingben éltek, földbirtokosok voltak. 1945. február 13-án – éppen negyedik születésnapomon – a közelgő keleti front elől menekülnünk kellett, alig pár bőröndöt vihettünk magukkal. Hárman voltunk kislányok, nekünk is le kellett mondanunk a játékainkról, csak egy szalmababám maradt. Ennek a babának varrtam aztán minden karácsonyra új ruhát. Szerencsével felkerültünk egy nyitott vagonba, így szinte az utolsó pillanatban sikerült átjutnunk viszonylag biztonságosabb övezetbe. A háború végét Demminben éltük meg. Bevallom, irigyeltem minden gyereket, akinek saját játéka volt. Annyira vágytam arra, hogy porcelánfejű babám legyen! A vágy sokáig csak vágy maradt. 

Apám nem jött vissza a háborúból, anyám egyedül nevelt fel minket. Egy élelmiszerboltot vezetett. Nagyon szűkös anyagi körülmények között, de szeretetben éltünk. Helyzetünket nehezítette, hogy Németország keleti felében nemesi származásunk miatt osztályidegennek számítottunk. Anyám bátran nekivágott és közvetlenül a fal megépítése előtt sikerült Nyugat-Németországba menekülnünk. Pár hónapot menekülttáborban töltöttem, majd egyik nagybácsim magához vett a kislányai mellé nevelőnőnek. 

Húszéves koromban kezdtem önálló felnőtt életemet, először Hamburgban, majd Münchenben éltem. Egy elegáns butikban találtam munkát, kolléganőm magyar volt, rajta keresztül ismertem meg férjemet, a menekültsors is összekötött bennünket. Fiatal házasok voltunk, hazajöttünk Magyarországra. Meglátogattuk Tivadar kedvenc nagynénjét Pécsett. Városnézőben véletlenül elvetődtünk a bolhapiacra. Annyira magával ragadott ez a tarka forgatag, a nyüzsgés, hogy ettől kezdve rendszeresen kiruccantam a bolhapiacokra, nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is. 

Sok pénzem ugyan nem volt, de mindig találtam valami ritkaságot, hol egy szoknyácskát, hol kis kalapot, kötényt, máskor pici cipőt. Akkoriban ezeket a kellékeket alig pár márkáért még meg lehetett venni. Csak összehasonlításul mondom, hogy ma egy eredeti ruha 400–600 DM [kb. 200–300 euró], de még a babacipőnek is borsos ára van (150–200 DM [kb. 75–100 euró]). Oka abban rejlik, hogy akkoriban (1850–1920) ezeket a babákat csak gazdagok, nagypolgárok, arisztokraták tudták megfizetni. Ruháik anyaga, szabásmintája a kor divatját követte. A bakákkal játszani csak ritka alkalmakkor (születésnap, ünnepnap stb.) volt szabad, egyébként vitrinben tartották őket. A háború után vajért, tojásért, csirkéért elcserélték őket, majd két-három évtized múltán a parasztházak padlásáról a bolhapiacokra kerültek. 

Münchenben, a kirchstrassei ócskapiacon bukkantam rá az első porcelánfejű babámra. Csodaszép kék szeme, halvány arcocskája, eredeti ruhája nagyon megtetszett. Rám mosolygott a szerencse, mert olyan áron kínálták, hogy meg tudtam venni, sőt még egy magas kerekű, bőrborítású, a 19. század végéről származó babakocsit is vettem. Ez a babakocsi, benne a baba, a baba karján gyerekkori macim ott áll a hálószobámban, és én mindennap örülök nekik. 

Több mint tíz éve is van már annak, hogy az Ecserin, miközben a babákat nézegettem, megszólított egy cigányasszony. Elmesélte, hogy van otthon még néhány régi babája, eddig nem akarta eladni őket, de most szorult anyagi helyzetben van, megválna a kincseitől. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, még aznap elmentünk hozzá. Egyik ámulatból a másikba estem, amikor a legkülönbözőbb helyekről, szekrényből, fiókokból, ágyneműtartóból elővarázsolt 70 szebbnél szebb porcelánbabát. Álltam és szólni sem tudtam. Tivadar tért előbb magához, kiválasztott párat a legszebbek közül, ám az asszony kijelentette, vagy mindet megvesszük, vagy egyet sem ad el. Hiába győzködtük, kitartott a feltétele mellett. Szerencsére kis idő múltán megegyeztünk egy mindkét fél számára előnyös árban – de honnan vegyük a pénzt? Barátaink kisegítettek, a babák hozzám kerültek. Nekiláttam rendbe hozni őket. Pár hét múlva valami kis apróságért el kellett mennem egy müncheni babamúzeumba, megkértem férjemet, vigyen el. Én már jártam ott többször, ám Tivadarnak teljesen új volt. Amikor belépett és meglátta a tárlókat, benne a babákat, így szólt:

»Hát ez az! Már tudom, mi kerül a tihanyi házba!«

Ott és abban a pillanatban született meg az elhatározás, hogy babamúzeumot nyitunk Tihanyban. 

Lázas munka kezdődött, sok-sok hónap munkájával megszületett az a gyűjtemény, amelynek darabjait most itt lehet látni. A múzeum kialakításában nagyon sokat segített nekünk Halmos Albert és felesége. Albert egyébként a velencei Művészeti Akadémián végzett, feleségével együtt maga is gyűjtő, a babák és játékok nagy szakértője. Büszkén mondhatom, hogy ebben a gyűjteményben szinte valamennyi németországi porcelánbaba-készítő műhely terméke megtalálható,1850-től egészen a gyártás beszüntetéséig, 1920-ig. Emellett akad néhány, a 19. század végén Franciaországban készített szép baba is. Mivel a babák eredeti ruhákba vannak öltöztetve, mellettük korabeli játékok és egyéb kellékek, s mivel ezenkívül eredeti és teljes konyha-, nappali-, hálószoba- és üzletberendezés is látható, visszaadják a kort, amelyben születtek, annak öltözködési, lakberendezési, tárgyi kultúráját. 

Igyekeztünk játékosan berendezni a múzeumot. Említett művész barátaink páratlan ízlésének és fantáziájának köszönhetően nem »steril« kiállítási tárgyakat látni, hanem jeleneteket, életképeket. Kevés eligazító szöveg van, inkább látogatóink fantáziájára építünk. Talán még annyit, hogy a Tihanyi Babamúzeum márkavédjegye fémjelzi azokat a babákat, amelyek neves művészek (Szurdi Éva keramikus és Kisné Juhász Mária babakészítő) alkotásai. Ezeken a saját készíttetésű babákon mutatjuk be a magyar népviseletet és az európai folklórt. A ruhák természetesen a legapróbb részletükig eredetiek. Remélem, nem hangzik dicsekvésnek – mert én a munkák visszaigazolását látom benne –, ha elmondom, hogy egy szezonban, március 15. és október 31. között hatvanezer látogatója van múzeumunknak.”

Megköszönve az érdekes és tanulságos beszélgetést, elbúcsúzunk, s amikor az ajtóból visszanéztem, Sybille már újra a tárlókat rendezte. Hamarosan itt a tavasz, jönnek a látogatók, fogadni kell őket.

Szabó Katalin/Papiruszportál.hu

Szerző: admin