A kiéheztetés kultúrája - interjú Klaniczay Gáborral, a CEU professzorával
2020. február 3. 10:04
A kormánynak el kellene gondolkodnia, hogy ha Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni az MTA erőszakos átszervezésével, a kultúra autonómiáját szisztematikusan felszámoló törekvésekkel.

Ezt mondta lapunknak adott interjújában Klaniczay Gábor történész, a CEU professzora, a "Háttal Európának" című tanulmánykötet egyik szerzője.

Feltűnő, hogy semmi új nincs a "Háttal Európának" című tanulmánykötetben. A döbbenetes talán csak a kormány szisztematikus előrehaladása a kultúra rombolásában.

Nem újat akartunk mondani, hanem rendszerszerűen be akartuk mutatni, hogy mi történt a kultúrával Magyarországon az elmúlt tíz évben. A tanulmányokat olyan szakértők írták, akik közelről látják a területüket érintő intézkedéseket, az átgondolatlan és sokszor túlzó központosítást, a tiltakozó szakmai testületek véleményének a semmibe vételét. Azokat a döntéseket, amelyeknek a céljait és az eredményeit is kifejezetten problematikusnak tartjuk.

A változásokat együttesen akartuk láttatni, hogy a teljes képből lehessen következtetéseket levonni.

A kritikájukért azonnal megkapták: „gyűlölik a hazájukat”. A CEU professzoraként biztosan edzett már, de mégis, hogy érinti ez a kijelentés?

Rosszul. Kikérem magamnak, hogy a kormány képviselői szerint gyűlöljük a hazánkat, mert a magyar kultúra egésze számára kedvezőtlen változásokat elemezzük és napvilágra hozzuk. Mi nagyon is szeretjük a hazánkat, és aggódunk amiatt, hogy ez a folyamat milyen károkat okoz.

A kormánynak el kellene gondolkodnia azon, hogy ha valóban Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni például az ország egyik legnagyobb presztízsű és hagyományú tudományos intézménye, a Magyar Tudományos Akadémia erőszakos átszervezésével. Azzal, hogy úgy terelték másik irányítás alá az intézményeket, hogy semmibe vették a tekintélyes MTA-közgyűlés 80 százalékának szavazáson kifejezésre juttatott véleményét.

Nevetséges, hogy egyik oldalról azt állítják, csupa hazugság, amit az adott területek szakértői feltártak, másfelől olyan hazugsággal állnak a világ elé, hogy a bevándorlás ügye miatt támadjuk a magyar államot. A bevándorlás kérdéséről egy futó említés esett csak a sajtótájékoztatón, olyan kontextusban, hogy ezt a kérdést is nyilván arra használják majd föl, hogy félelmet keltsenek az emberekben, a központi intézkedések jogosságát pedig vitathatatlannak állítsák be.

A Mindentudás Egyetemén tartott korábbi előadásában a középkorról, és ott a boszorkányüldözés, a bűnbakképzés mibenlétéről beszélt. Akár ismerős is lehet a módszer.

Hasonló jelenségről van szó. Első alkalommal akkor utaltam erre, amikor a kormányzat a filozófusok elleni 2011-es kampányban először juttatta kifejezésre a kritikus értelmiséggel szembeni bizalmatlanságát. Annak az ügynek sok jellem­zője hasonlított a boszorkányüldözéseknél is tetten érhető motívumokra. Amikor bűnbakot akarnak találni, akkor hasonló kampánnyal próbálják a kiszemelt áldo­zatot gyűlöletessé tenni a társadalom előtt.

A bevándorlásellenes kampány is sok ilyen elemet mutatott föl. Ez egy olyan ideoló­giai mechanizmus, amely mindig valamilyen ellenséget állít az emberek elé, amit azután mindenért okolni lehet. De ennek a je­lentésnek nem ez a probléma volt a ­fókuszában.

Arra törekedtünk, hogy ­objektíven bemutassuk, a tudományos ­kutatás vagy a művészeti élet autonó­miájának a felszámolása a NER szisztematikus törekvése. A minőséget, a teljesítményt, a szakmai testületek vé­leményét rendre figyelmen kívül hagyják, az átrendezés ellen tiltakozó intézmé­nyeket alulfinanszírozzák, és a kormányzat által kedvelt intézményeknek juttatják a forrásokat. Bizonytalanságban és füg­gésben tartják, kiéheztetik a kulturális szféra jelentős részét, aminek szörnyű hatásai vannak. Felelőtlen és romboló politika ez, amely ugyanakkor a kormány kedvelt passziójára, a sporttámogatásra soha és sehol nem látott bőségességgel juttat forrásokat.

Meddig tarthatnak ki a kultúra harcosai – nem mintha harcolni akarnának – ebben a folyamatban?

Jós nem vagyok. Annyi biztos, hogy a kultúra területén továbbra is létrejönnek értékek, még nincs olyan helyzet, hogy bármit betiltanának. De van egy szisztematikus beavatkozási szándék a politika részéről, amit a kultúra mindig megsínylett a múltban, és most is sok kárt szenved el. Vannak erre módszerek a finanszírozástól kezdve az intézményen belüli részrehajló pénzosztáson át a szakmai szervezetek ellehetetlenítéséig, lásd az ’56-os Intézet felszámolásának botrányos esetét.

Azokat a kutatóintézeteket pedig óriási pénzekkel látják el, amelyek a tudományosság látszatával tudják felruházni a kormány által kinyilatkoztatott állításokat. Ez meghamisítja a kultúra és a tudomány működését, és így mindenki kárt szenved. Erre rá kell mutatnunk.

Fontos, hogy a rombolás megszűnjön, és hogy akik ezt csinálják, szembesüljenek a jogos kritikákkal. Ha egymás mellé tesszük a sok káros folyamatot az oktatástól a médián át a tudományos intézetekig és a színházakig, akkor egy nagyon ijesztő rendszerszerűség bontakozik ki, ami akkor is elutasítandó volna, ha csak arról lenne szó, hogy bizonyos embereket támogat a hatalom, másokat nem.

A jövőnkről van szó.

Említette a kutatóintézeteket: a migrációkutató és az alapjogokért központ mellett számosan léteznek, amelyek párhuzamos valósággal kényeztetik a kormányt. Mi a helyes értelmiségi magatartás mindeközben?

A történések részletes elemzése és dokumentálása, amivel rá kell mutatni, hogy mi elhibázott a döntésekben, és ezt publikálni, széles körben terjeszteni. Ezzel együtt olyan közösségeket kell létrehozni, amelyek a politikával szemben képviselik az érintettek érdekeit. Jó példa erre az Akadémiai Dolgozók Fóruma, amit az MTA-átszervezés elleni tiltakozás közben hoztak létre, olyan közösséget teremtve, amely tudatosította és erősítette őket. Azt, hogy semmilyen tekintetben nem vette őket figyelembe a kormányzat, szomorú tény, de ebből is lehet tanulni majd.

Tizennyolc évesen Párizsban élhette meg az 1968-as kulturális forradalmat. A kormányfő – mint szinte mindent a múltjából – ezt az európai kultúra számára ikonikus eseményt is megtagadta, liberális mételyként írva le az akkori változásokat. Mit gondol erről?

Hát, nagyon mást. A ’68-ellenesség olyan álláspont, amit az európai jobboldal a 2000-es években kezdett hangoztatni, Orbán Sarkozytől vette át. 1968 az oktatás demokratizálódására, az alulról jövő kezdeményezésekre, a kisebbségek jogai­nak és a különbözőségeknek a tiszteletben tartására, az európai civilizáció és a harmadik világ viszonyának az újragondolására vezetett.

Történelmi változás volt, ami felvetette a genderkérdést is, vagyis a női egyenjogúság tiszteletben tartásának a témáját a hétköznapi életben és a családban. (Demokráciákban példátlan – és erről is szól a jelentésünk –, hogy egy minisztérium betiltsa egy világszerte elfogadott tudományterület oktatását pusztán ideológiai okokból, mert konzervatív szemléletüket irritálja ennek tanulmányozása.) Az 1968-as generáció a XX. század utolsó évtizedei­ben rengeteg olyan változást vezetett be, ami jobbá tette az életet. Más kérdés, és ez minden utópikus, anarchista törekvésben felvetődik, hogy a lázadásnak elnyomás idején lehet szerepe, de ezen az alapon nem lehet újraszervezni a világot.

Figyelemmel kell lenni saját egzisztenciális vagy intézményi szempontokra, ha egy kormányt bíráló tanulmánykötetben szerepet vállal egy szakértő?

Ismereteim szerint ez mindenkinek a saját mérlegelése volt. Ha valamilyen kritikus megmozdulásban részt vesz az ember, akkor számol azzal, hogy a kormány felől kedvezőtlen válaszlépés érkezhet. De beszélnünk kell a felelősségről is: szólnunk kell, mert ha nem tesszük, akkor a károkat okozó emberek és folyamatok azt csinálnak velünk, amit akarnak. Magyarországon a jogállamiság vagy a kultúra azért került ilyen helyzetbe, mert az emberek hagyták. Rengeteg kárt okoz a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartása. Inkább egy másik szólást emlegetnék: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”

A CEU sokat tudna erről mesélni, pedig sokan kiálltak érte.

Ez a mostani életem legszomorúbb része. Harminc év alatt fölépítettünk egy világhírű nemzetközi egyetemet, amire büszke lehetett Magyarország, és amit ez a kormány szisztematikusan, felelőtlenül kiszorított az ország szívéből. Ez felháborító és gyalázatos. Vitatkozhatnánk róla, hogy valójában ki árt ennek az országnak.

Balassa Tamás

Szerző: admin