Fázisrajzolóból lett néhány év alatt Oscar-díjra jelölt rendező
2021. május 29. 13:44
Segédmunkásként dolgoztatták, családjával együtt kitelepítették, édesapját börtönbe zárták a kommunisták, majd az egész világot meghódította.

A Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett művész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szombaton halt meg, 80 évesen.

Olyan rajzfilmek rendezője, mint az Oscar-díjra jelölt Sysiphus, a Cannes-ban Arany Pálmát nyert Küzdők, illetve nevéhez fűződnek – egyebek között – a világsikerű János vitéz, a Fehérlófia, az Ének a csodaszarvasról, a Prometheus című alkotások is, ahogy a Magyar népmesék sorozat is. És Az ember tragédiája fantasztikus rajzfilmváltozata. Édesapját a Rákosi-rendszerben bebörtönözték, Jankovics Marcell pedig gyerekként élte át a kitelepítés éveit. Később a bencéseknél érettségizett, majd segédmunkás lett, de abban a feladatkörében is ambiciózus volt. Mégis a véletlennek köszönhette, hogy bekerült a Pannónia Filmstúdió animációs osztályára.

Fázisrajzolóból lett néhány év alatt Oscar-díjra jelölt rendező.

Sztankay Ádám néhány hónapja beszélgetett a nagy művésszel, egy nyár eleji sorozatban készültünk megjelentetni... Jankovics Marcell az Origónak adott, utolsó interjújában arról is mesélt, hogy a korán jött Kossuth-díja után némi mellőzöttséget is megtapasztalt, de az ambíciói akkor új irányok felé terelték.

- A Magyar népmesék rajzfilmsorozat bekerült a hivatalos hungarikumok közé. Nagy öröm?

- Igen, bár az egész magyar népmesekincsnek rég be kellett volna kerülnie az első tíz hungarikum közé. Népmesekincsünket éppen úgy megilletné az a kiemelt figyelem, ahogy a már elismert néptáncot és más hasonló honi tradíciót, tárgyi értéket. Az megint más kérdés – némi iróniával mondom –, hogy persze van abban valami különös is, ha belegondolok: a magyar népmesék sorozat rákerült arra az értékőrző listára, amelyen megtalálni a karcagi birkapörköltet és a hajdúsági tormát is.

- Saját életét illetően is működik a humorérzéke? Sajátos fordulataival az is tekinthető egyfajta hungarikumnak.

- Működik, megnevettetett.

- Ön pedig meglepett, amikor egy interjújában azt olvastam: talán azért volt viszonylag gyors előmenetele a rajzfilmes hivatásban, mert a Pannónia Filmstúdió – ahol a pályát kezdte – párttitkára egykor ÁVH-s volt és az Ön támogatásával kompenzálta az Államvédelmi Hivatal korábbi, családja ellen elkövetett bűneit. Édesapja bebörtönzését, a família kitelepítését. Elmélete puszta irónia, vagy komolyan gondolja?

- Feltételezés, de komolyan el tudom képzelni, hogy van valóságalapja. A Pannóniában akkoriban nagyon jó csapat dolgozott. Nem hiszem, hogy annyira kilógtam volna - felfelé - a sorból, hogy lehetne pusztán azzal magyarázni a korai szakmai lehetőségeket, sikereket. Éreztem a kivételezettséget még a Kossuth-díj kapcsán is, amit harmincnyolc évesen kaptam meg. A Kossuth-díj persze már aligha a párttitkáron múlott. Akkoriban Pozsgay Imre dönthetett a díj odaítéléséről, így olyan fiatal művészek is megkapták, mint Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Huszti Péter. Vagy például Darvas Iván, akit a díjjal is rehabilitáltak, kompenzáltak az ötvenhatot követő bebörtönzése kapcsán. Én magam is kompenzációnak tekintettem a kitüntetést.

-Talán nem mindenki tudja, hogy miért került börtönbe az édesapja, mi baja volt Rákosiéknak a családjával?

- A családdal nem volt baj. Ellenben az édesapám volt a Magyar Nemzeti Bank államközi osztályának a vezetője. A második világháborút követően a feladatához tartozott, hogy amikor Magyarország üzleti kapcsolatot létesített egy másik országgal, akkor tájékoztassa arról a szövetséges hatalmak illetékeseit. Később, a kommunisták hatalomra jutása után azzal vádolták, hogy mivel nemcsak a szovjeteket, hanem korábban az amerikaiakat, franciákat, angolokat is tájékoztatta, azzal kémkedést és a hazájával szembeni hűtlenséget követett el. Ezért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

-1956-ban, a forradalom idején került ki a börtönből, majd a forradalom leverése után is szabadlábon maradt. Könnyen kapott kegyelmet?

- A rendszerváltás után jutott el hozzám néhány eredeti, a peréhez és a börtönidőszakához kapcsolódó dokumentum. Kiderül belőlük, hogy miután apám 1954-ben agyvérzést kapott, és szinte emberi ronccsá vált, akkor a börtön igazgatója beadott egy kegyelmi kérvényt. Dossziéjára aztán ceruzával firkantották oda: „nyolc évre leszállítva." Mindez 1956 nyarán történt, az enyhülésnek nevezett korszakban, mely enyhülés az agyvérzésen átesett apám esetében azzal járt, hogy az életfogytiglani büntetését leszállították nyolc évre.

A forradalom idején jutott ki a börtönből, amikor Darvas Iván bement a Kozma utcai intézménybe, hogy kiszabadítsa a bátyját, s akkor apám is kijutott. Darvas Iván ezért az akciójáért kapott utóbb börtönbüntetést. Apámért is eljöttek, hogy visszavigyék, de éppen kórházban volt. Az említett dokumentumokból kiderül, hogy esetében rájöttek: jobb lenne békén hagyni a szerencsétlen, tönkrement embert. Így aztán 1958-tól még némi jelentéktelen nyugdíjat is kapott, tizenkét évvel később halt meg, 1970-ben.

Miközben édesapja börtönben volt, Önt, a nővérét és az édesanyjukat kitelepítették Öcsödre, 1951 és 1953 között. Hogyan élte meg azt az időszakot egy tízévesen vidékre kényszerített kisfiú?

Gyerekként nem éltem meg rosszul. Hamar rájöttem, hogy kilógok a falusi gyerekek sorából, így a jegyző, a boltos, az orvos gyerekeivel barátkoztam – ők is gyüttmentnek számítottak. Jóban voltam persze azzal a kislánnyal, kissráccal is, aki korombeli volt a kitelepítettek közül. A többség inkább a nálam hét évvel idősebb nővérem korosztályához tartozott.

A gyüttment boltos, orvos úgy „súlyozódott" a tősgyökeres öcsödiek körében, mint egy kitelepített?

Voltak különbségek. Készült rólam egy portréfilm a Szerelmes földrajz című sorozatba, annak kapcsán ellátogattunk a stábbal Öcsödre. Szállunk ki a kocsiból a Kossuth Lajos utca 40-es számú ház előtt - amelyben a kitelepítésünk alatt laktunk -, amikor jön velünk szembe egy korombeli néni.

Kérdezi: kik vagyunk, mit keresünk?

Mondom neki, mire zokogni kezd.

Aztán elmesélte, ott állt kislányként a tanácsháza előtt, amikor meghoztak minket Öcsödre a vontatós traktorokkal a kunszentmártoni vasútállomásról. Felidézte, hogy közben az akkori tanácselnök beszédet mondott a falu népének: akik most érkeznek, azokat akár meg is lehet ölni, mert a nép halálos ellenségei, akik azért kerülnek oda, hogy elpusztuljanak. Bevésődtek ezek a mondatok az egykori kislány fejébe, traumát jelentett számára, s évtizedekkel később a vállamon sírta ki magát.

Nem sokkal a kitelepítés évei után önt a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba íratták. Jó ötlet volt azokban az időkben bencés rendi iskolát választani?

Nem tudom másként mondani, mert így igaz: mi a keresztény középosztályhoz tartoztunk. Ahhoz a művelt, polgári réteghez, amely Budán lakik, s gyerekei a Krisztina téri, vagy a Gellérthegy utcai általános iskolába, majd a Toldy Gimnáziumba, vagy a Petőfi Gimnáziumba járnak. Engem is felvettek a Toldyba, abba az osztályba kerültem volna, amelynek Antall József lett az osztályfőnöke.

Csakhogy nagyanyám, nagynéném, anyám és a nővérem mellett én voltam a családban az egyetlen férfi. Illetve a fiú, s anyám mindenképpen azt szerette volna, hogy férfi nevelődjék belőlem. Átgondolták a dolgot és arra jutottak: arra a bencések jelentik a legbiztosabb garanciát. Nekem nagyon nem smakkolt anyám döntése. Ám minél idősebb lettem, annál inkább beláttam: nagyon jól döntött.

- Mit adott a pannonhalmi gimnázium?

- Például csodálatos természeti környezetet, páratlan napfelkeltéket. Az iskola, a kollégium miliője pedig a középkor iránti vonzódásom miatt is meghatározó volt. Továbbá a bencés gimnázium adott nekem a maga szigorával egy mintaszerű munkakultúrát. Az ott megszerzett érettségi mögött olyan tudásnak kell lennie, ami sok esetben meghaladja azt, amit egy mai diplomához feltételül szabnak.

- Érettségi után segédmunkás lett, közben próbálkozott bejutni az építészkarra.Milyen év volt?

- Nem volt benne semmi különös. Kilencéves korom óta dolgoztam, és nem volt más családfenntartó – illetve egy időben nővérem nem volt olyan helyzetben, hogy besegítsen. A bencéseknél pedig a tanulás jelentette a koncentrált munkát. Gimnázium után építészkarra jelentkeztem, ha felvesznek, akkor azonnal át kellett volna jelentkeznem estire, hogy dolgozhassak. Valószínűleg veleszületett adottság is, hogy az ember egyben munkakutya. Nyolcvanadik évembe érve is állandóan dolgozom: itthon, a stúdióban, az MMA-ban. Ami kívül esik a munkán: alszom, tornázom, eszem, és amikor tehetem, gombászom. Nyaranta meg úszom. Ebben merül ki az életem, de ez számomra teljesen rendben van.

- Tudható: már sráckorában volt Önben alkotói késztetés. Ám ez ügyben óvatos duhaj volt. Az építészkarra is azért jelentkezett, mert ha kiderülne, hogy nem lesz Önből zseniális tervező, akkor is elboldogulhat azon a pályán.

- Valóban a haszonelvűség alapján néztem ki magamnak a művészi pályák közül a kissé lebecsült építészetet. Biztos voltam benne, hogy építészként mindig lesz kenyerem. Apai nagynéném és apai nagybátyám is képzőművészeti főiskolát végeztek. Nagybátyám élete végéig abból is élt alkalmazott grafikusként. A nagynéném, aki tehetségesebb volt a nagybátyámnál, művészként – igaz, magánéleti okokból – nem vitte semmire, géprajzot tanított ipari tanulóknak.

Én nem tudtam volna megelégedni azzal, hogy esetleges művészeti végzettséggel alkalmazott grafikus legyek, vagy ipari tanulókat oktassak. Az építészet kapcsán úgy gondoltam: ha nem leszek ott a legjobbak között, akkor is több lehetőséget kínál arra, hogy kiéljem benne az ambícióimat. Mindig rendkívül ambiciózus voltam, még segédmunkásként is. Egy ideig fájt is, hogy nem lehettem építész. Pláne, mert a felvételin nem a rajztudásommal volt gond, hanem a családi hátteremmel. Aztán persze rájöttem, hogy a rajzfilmmel a helyemen vagyok.

- Segédmunkásként miben mutatkozott ambiciózusnak?

- Vastelepen kezdtem vasrakodással. Amikor azonban esett az eső, bementünk a központba, az „erőkar" vállalat laborjába. Nagyon klassz gépek voltak ott. Semmi közöm nem volt a vashoz, mégis meg akartam tanulni esztergálni, a marógépet használni. A marós ugyan ellenállt, ám a közvetlen főnököm, Szabó Lajos bácsi engedélyével a többiek meg is tanítottak esztergálni, reszelni, fúrógéppel dolgozni. Arra is rájöttek - illetve ebben nagy szerepe volt Kovács Gyuri bácsinak, a technikusnak -, hogy érettségizett gyerekként olyan eszközöknél is hasznomat vehetik, mint a mágneses repedésvizsgáló, a tartós folyásmérő, a Vickers-féle nyomásmérő. Így aztán segédmunkásként léptem be, de a betanított csőtágító rangjában távoztam.

- Otthonosan érezte magát munkáskörnyezetben?

- Éltem parasztkörnyezetben, munkáskörnyezetben, egyházi környezetben, ugyanakkor polgári családban nőttem fel. Minden közegben eligazodtam és jól éreztem magam. Nem lehetne azzal megfogni, hogy osztály-előítéleteim lennének. Engem is meghívtak 2005-ben az erőkarlabor ötvenedik évfordulójára, mint olyan embert, aki a legtöbbre vitte. A többség jó szívvel fogadott.

- Betanított csőtágítóként egyenesen a Pannónia Filmstúdióba távozhatott fázisrajzolónak. Amiben azért a véletlennek is szerepe volt.

- Szabó Lajos volt a művezetőm a laborban, jogot végzett ember, aki „kulákság" miatt nem használhatta a diplomáját. Így lett belőle „munkásarisztokrata". Mindamellett amatőr bábfilmeket készített hobbiból, így került kapcsolatba a Pannónia Filmstúdióval – leginkább Szabó Szabolccsal, aki a Vízipók-csodapók sorozatnak lett később egyik rendezője.

Együtt voltak kollégisták egyetemi éveikben – csak aztán Szabolcsot kirúgták a képzőművészetiről. Szabolcs egy dunai evezés alkalmával szólt oda Lajosnak, hogy hagyja már a fenébe a vasakat, menjen át a Pannóniába. Lajos azt felelte, hogy ő nem megy, de tud maga helyett egy gyereket, aki nagyon jól rajzol. Ez voltam én.

-A Pannónia Filmstúdióban nem volt gond a „pedigréjével"?

- Életem során sokat köszönhettem az emberek jóindulatának. Amikor először találkoztam Matolcsy Györggyel, a Pannónia vezetőjével, illetve Kozma Annával, a személyzetis főnökkel, mindjárt elmondtam nekik, hogy mi a helyzet a családom „múltjával". Akkor kérték, hogy menjen be hozzájuk az édesapám, majd kitalálnak valamit. Amikor kiderült, hogy ő járni sem tud, akkor mondták, hogy menjen be az édesanyám. Végül hármasban fundálták ki: az lesz a legjobb, ha meghamisítjuk kissé az életrajzomat.

Matolcsy György vidéki dzsentricsaládból indult, esetében azonnal megvolt irányunkban az osztályösszetartás érzete. Kozma Panni azonban - akinek más volt a háttere - puszta jóindulatból gondolta úgy: túl jól rajzol a gyerek, hogy hagyják elveszni. Én elvesztem volna, ha nem találkozom jóindulatú emberekkel.

- Első, a maga számára is fontos pannóniás munkájaként egy indiai légitársaság reklámfilmjét említette egyszer. Miként talált önre a feladat?

- 1960-ban kerültem a Pannóniába fázisrajzolóként. Rendezhettem epizódokat Nepp József Gusztáv sorozatában, majd 1965-ben elkészítettem az első egyedi filmemet – ám egyik addigi feladatot sem éreztem igazán a magaménak. 1968-ban aztán az Air India légitársaság úgy döntött: létrehoz egy magyarországi fiókot. Azt is elhatározták – mivel így volt olcsóbb –, hogy helyben készíttetnek el egy reklámfilmet.

Képviselőjüknek Kovásznai György stílusa tetszett meg, de Kovásznai azt mondta: ő művész, nem vállal reklámfilmet. Én éppen túlóráztam, amikor Matolcsy György rám nyitott a stúdióban, felcsillant a szeme, megkérdezte: „Meg tudnál csinálni egy reklámfilmet úgy, mintha a Kovásznai csinálta volna?"

Mondtam, hogy igen. Egy Boeing 747-es volt a főszereplő, olyan gép, amelyet nemcsak én, de még az indiai képviselő sem látott addig. Magyarázta, hogy tudomása szerint van a gép homlokán egy bütyök, azt le ne felejtsem. A film hamarosan Arany Cédrus-díjat nyert egy reklámfilmfesztiválon Bejrútban, ami akkor még a Kelet Párizsának számított. Hivatkozási pont lett újabb megrendelésekhez, én pedig kaptam utána egy egy hónapos indiai jutalomutazást. Szakmailag pedig azért tekintem fordulópontnak, mert bár Kovásznai stílusában kellett volna megcsinálnom, a saját stílusom kialakításában játszott főszerepet. Abban alkalmazhattam először azt a technikát, amit animációs metamorfózisnak hívok: a figurák átalakulásai többletinformációkat tartalmaznak, valamint szellemes képi élményeket nyújtanak.

Azt mondta egyszer: a film, a rajzfilm esetében is azt tartja igazán hatásos alkotásnak, amit nem kell bonyolult intellektuális többletmunkával dekódolni, hanem akár egy gyerek is kapásból veszi az adást. Andrej Tarkovszkij filmjét, az Andrej Rubljovot szokta példaként említeni. A Rubljov utolsó előtti jelenetének alaphelyzetéből kiderül: a nagyherceg harangot akar állítani, de a harangöntőket megtizedelte a járvány, a maradék odaveszett a háborúban. Ám Boriszka, az egyik harangöntő kamaszkorú fia azt állítja, hogy apja elmondta neki a harangöntés titkát. Megbízzák a harangöntéssel, de kevesen hisznek benne. A harangavatáskor aztán kiderül, hogy a harang szépen szól. Boriszka félrevonul és zokog, mert az apja nem árulta el neki a harangöntés titkát. Az Ön számára kulcsjelenet?

- Nyilvánvalóan. Persze az egész film arról szól, hogy meg kell szenvedni az eredményért, s akkor még a csoda is segíthet. A Fehérlófia című filmem nagyon keservesen jöhetett létre, már azt sem akarták megengedni, hogy elkészítsem. A megpróbáltatások, az alkotás nehezebb fázisaiban sokszor gondoltam a harangöntő fiára. Azt sem szégyellem: megesett, hogy mint Boriszka, elsírtam magam, amikor megnéztem az elkészült filmemet.

- 1975-ben jelölték Oscar-díjra Sisyphus című kétperces rajzfilmjét. 1977-ben a cannes-i fesztiválon elnyerte az Arany Pálmát a Küzdők című filmjéért. Sorolhatnám további munkáit, „egész estés" alkotásokat, köztük a már említett Fehérlófiát, amely 1984-ben Los Angelesben, egy animációs olimpián bekerült minden idők legjobb rajzfilmjei közé. Ön azonban interjúiban váltig állítja: élete legjobb alkotása az 1975-ös Sisyphus. Indokolni nem szokta – vagy csak nekem nem került kezembe vonatkozó cikk –, hogy miért.

Számomra nyilvánvaló tény. 1974-ben készült, harminchárom éves koromban. Nincs abban semmi szégyen, ha az ember nem idősebben hozza a legjobb formáját, hanem krisztusi életkorában. Nemcsak a művészetben, a tudományban is így van ez. Albert Einstein is a húszas éveiben dolgozta ki, írta le a relativitáselméletét. Talán azért van ez így, mert még nincs annyi információ az agyunkban; illetve képzőművészek esetében az is számíthat, hogy a manuális készségünk sem annyira kifejlett, szabadabbak a mozdulatok. Egy ilyen jól sikerült alkotást nem lehet többé überelni. Az Arany Pálmát nyert Küzdők című film is a küzdelemről szól, egy kollégám szerint az sem rossz, de csak egy cirkáló. Az anyahajó, az a Sisyphus. Anyám is azt mondta: fiam, soha az életben nem fogsz ilyen jó filmet csinálni.

Tény, hogy Ön még a két évtizednyi tervezés után elkészült Az ember tragédiája kapcsán is azt mondta: lát benne itt-ott bizonyos hibákat. Végül is, fő műve, a Sisyphus korai megalkotását követően mi hajtja tovább?

- Ez a hivatásom, egyébként érnek még kellemes meglepetések. A Fehérlófia 1984-ben díjat nyert ugyan az említett olimpián, de volt másik ötven is a legjobbak között, a Fehérlófia ráadásul a lista vége felé van. A közönség körében nem is lett népszerű a tengeren túl. Persze nem ez a kellemes, hanem az: mostanában kezdik Amerikában is befogadni. Amiben annak is szerepe lehet, hogy egy amerikai céget is bevontak a Nemzeti Filmarchívum rajzfilmjeinek digitalizálásába, akik bizonyára népszerűsítik is némelyik alkotást. Formailag egyébként folyamatosan igyekszem megújulni, de a szakmabeliek tudják, hogy mi a valóság.

- Mi a valóság?

- Nagyon jó barátom, egyben munkatársam volt a januárban elhunyt Richly Zsolt rajzfilmrendező, grafikus. A Toldi gyártása során mondtam neki, hogy megint próbálok valami újat csinálni. Csak legyintett: ugyan már, mindig ugyanazt csinálod. Van ebben igazság, formailag annyit tudok változtatni, ami a nagyközönség számára újszerű lehet - miközben az igazán „vájtszeműek" másként látják. Egyébként tévedés azt hinni, hogy a rajzfilmeknél a grafikai megoldás jelenti a stílust. A stílus, az valójában szemléletmód. Abban lehet felfedezni, hogy miként gondolkodik, mi jut eszébe a film készítőjének a választott témájáról.

- Ebből a szempontból milyen az ön stílusa?

- Meghatározza például, hogy nincs bennem ájult tisztelet az alkotók iránt, akiknek adaptálom a műveit. Legyen szó például Arany Jánosról, aki mégiscsak egy huszonkilenc éves taknyos kölyök volt, amikor a Toldit írta. Nem is a legjobb műve, verstanilag is vannak hibái. Ugyanezt el lehet mondani Madách kapcsán. Ez a hozzáállás egyben szabaddá tesz, könnyebben tudok hozzányúlni a művekhez, hogy kiemeljem belőlük mindazt, amit nagyra értékelek bennük. Egyébként a Sisyphus sem eredeti történet. Engem adaptáló típusként könyvelnek el. Nincs baj vele.

-1978-as Kossuth-díját követően egy időre megritkultak a lehetőségei. Tényként szokta említeni, nem szokott ez ügyben panaszkodni.

- Mert értettem a helyzetet. Gondolták, megvan a Kossuth-díja, örüljön neki, üljön a fenekén, most hozzunk helyzetbe másokat. Én igyekeztem hasznot kovácsolni a „mellőzöttségből: "a rajzfilm mellett egyéb pályákon is működni kezdtem. Elkezdtem például művelődéstörténeti könyveket írni. Gyerekkorom óta szerettem Ráth-Végh István, illetve az elődjének számító Tóth Béla könyveit, illetve más, anekdotakincsekre épülő ismeretterjesztő munkákat. Arra is lett időm – miután kiderült, hogy viszonylag nyomdakészen fogalmazok -, hogy még a televízióban is vezessek ismeretterjesztő műsort.

- A készülő Toldi milyen „állapotban" van jelenleg?

- A járvány miatt lebegős a befejezés végső határideje. Az biztos, hogy lesz belőle televíziós sorozat és egész estés filmváltozat is. Ami az én feladataimat illeti: jövő nyáron jöhet el az Arany-műtől való "teljes szabadulásom" ideje.

- Művelődéstörténészként is dolgozik valamin?

- A Biblia jelképeiről írok már hosszabb ideje. A Tórával már végeztem, jó ötszáz oldalban. Jelenleg éppen a Királyok könyvénél tartok. Gazdag kincs van a Bibliában, amely azonban egyre ritkábban kerül szem elé. Pedig nem kell ahhoz mély vallásosság, hogy bárki megértse, alkalmazza az értékeit. A nagy hollywoodi filmek legtöbbjére igaz – nem vallással kapcsolatos alkotásokban –, hogy dramaturgiájuk alapján mindig lehet találni analógiát valamely bibliai történettel. Ugyanis a Biblia mély emberismeretről árulkodik, s egyben bizonyítja, hogy az emberi természet évezredek óta változatlan.

- Ami a saját korát illeti, azzal milyen a „viszonya"?

- Igyekszem vigyázni magamra. Egészségesen élek, negyvenes éveimben abbahagytam a dohányzást, alkoholt mértékletesen fogyasztok, minden reggel tornázom, sokat mozgok. Sokkal jobban vagyok, mint a korombeliek többsége. Ám ezzel együtt volt már egy nagy műtétem, amikor közel jártam a halál mezsgyéjéhez. A kor úgy is hozhat ilyen helyzeteket, ha az ember vigyáz magára. De túléltem, ráadásul a féléves kórházi tartózkodás sok tanulsággal járt. Megtudtam például, hogy milyen rendes emberek vannak az ápolónők, műtősök, orvosok között. Közben különös, elgondolkodtató sorsokkal találkoztam.

- Például?

- Karcsi lábatlani cigányfiú, betegszállítóként dolgozik, önmagát ironikusan hindu orvostanhallgatónak hívja. Azért szeret ügyelni, mert esélyt ad számára a zavartalan pihenésre. Ha nincs feladata az ügyeletben, ledőlhet egy üres szobába, és akár reggelig is alhat. Átlagos napjain ugyanis hajnali négykor kell indulnia Lábatlanból, hogy beérjen a sima műszakra a budai kórházba. Szeretni való karakter, sokat beszélgettünk, miközben ide-oda „szállított".

- Olyan derűvel meséli halálközeli kalandját, mintha jutalomból került volna abba a szituációba.

- Megtanultam megbecsülni a lehetetlen helyzeteket, mint például egy kényszerű kórházi tartózkodás, vagy amilyen a kitelepítés volt. Különleges világokat lehet megismerni, gazdagítják az embert. A korom kapcsán pozitívumként mondhatom: öröm, hogy még mindig megélhetek újabb és újabb élményeket. Kisebb öröm, hogy hat év után újabb műtéten estem át, de ez is tanulságokkal járt. Gazdagítanak, és kimaradtak volna, ha kevesebb idő jut nekem.

- a szerk.

 

 

 

Szerző: admin